Ameddig úgy fogod fel, hogy második esélyekre alapozol, egy örök vesztes maradsz, mert alig van belőlük. Ha véletlen kapsz is, nem szabad rá úgy tekinteni, mint alanyi jog, az ugyanis csak elront mindent, mert elpazarlod.

Úgy gondolom, hogy az élet legtöbb területére kijelenthető ez a bevezetés relevánsnak. Ahogyan a legtöbbször eddig is, most sem teszek kivételt a téma kifejtésének módszerével kapcsolatban: saját tapasztalataimon keresztül, példákkal fogok érvelni.

Emberi kapcsolatok kialakítása – addig van rá esélyed, ameddig okot találsz rá. Ez elég hülyén hangzik, mert ha arra gondolnék, hogy a te akaratod az oka, akkor a semmit magyaráznám. A te akaratod ehhez ugyanis lófing, de tovább megyek: a másik akarata sem feltétlen elég. Kell még egy olyan ürügy, ami valamilyen téren független az akaratodtól. Ha ez megvan, csak akkor érdemes elkönyvelni a kapcsolatépítést lehetségesnek. Második esélyre gondolni ilyen ürügyek megszerzésével kapcsolatban felesleges. Konkrét példák: egyszer vagy gimnazista, egyetemista, tehát közösségi tag. Ez a mókuskerék pedig előbb-utóbb megáll. Kiesel belőle a 'felnőtt' életbe, ahol már sokkal nehezebb ilyen markáns okokat találnod arra, hogy kapcsolatokat építhess. Beiratkozhatsz sportolni, szakmát tanulni, váltogathatod a munkahelyed, esetleg szektákba is vergődhetsz, de te is tudod, az már nem olyan. Olyankor már nem az igazi az ismerkedés sem. Gyakorlatilag nincs második esély.

Önmagunk tisztára mosása – akik a családod tagjait képezik, vagy a múltból ismertek, azokkal nagyon nehéz tiszta lapokkal folytatnod, ha valamiért erre kényszerülsz. Egy családtaggal tönkrement viszony esetében a múltbeli sérelmek felerősödnek, mert a kötelék is nagyobb, ezért a békülést, a második esélyt extrém bátor dolog biztosra venni. Ugyanez igaz arra a közegre is, ahol már egyszer 'leírtad' magad: ott továbbra is le leszel írva, maximum ritkábban. A Karmába kapaszkodhatsz – ahogy teszem én is –, de gyakorlatilag, nincs második esély.

Újrakezdeni az exeddel – placebo-hatásokkal van rá esély, de vonzalmat feléleszteni nem lehet, megmenteni talán igen. Ha azonban az illető ex, utána már teljesen mindegy. Valamiért a bizalom egybe épül az érzelmekkel, sokan ezért is játszanak kivárásra: azt hiszik, ez nincs így, a kettő dolog független egymástól. Hiába az idő, az emlékek, ez mindig is így fog működni, ilyen az emberi természet. Ha valaha marad is érzelem, a bizalom sose jön vissza, talán erre szokták mondani a töltött káposztás párhuzamot is. Ebben az értelemben, gyakorlatilag itt sincs második esély.

Tények, papírformák borítása – ez egy érdekesebb megközelítés azoknak, akik nem teljesen realisták. Ha hiszünk a csodákban és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egy része valóra válik, az is csak egyszer történhet meg. Nagyon veszélyes dolog ezzel kapcsolatban több dobásra gondolni, óvva intek mindenkit ettől! Ha volt is részed ilyen élményben, mindig vonatkoztass el tőle, mert lehet, hogy érni fognak még csodák, de azok mindig más dolgokkal lesznek kapcsolatosak. Ha ezek a csodák rendszeresek lennének, akkor nem így hívnánk azokat. Gyakorlatilag nincs második esély.

Összegzésképpen, nem gondolom azt, hogy ez a mentalitás pesszimista lenne, inkább elővigyázatos, realista. Pusztán akkor tudod a legjobban értékelni a dobásokat, ha már nincs több, ez felismerésen múlik. Mindig becsüld meg függetlenül attól, hogy mit hoz a jövő.

Egy véleményt olvashattok, mert úgy gondolom, hogy sokan álomvilágban élnek. Nem tisztem megítélni- és kibeszélni senkit, egyszerű oka van ennek a témának: én is megiszom a levét, a tapasztalataimat pedig szeretném megosztani veletek.

Nem is tudom, hogy az álomvilág kifejezés helytálló-e itt, mert a random álmodozással mindenki maximum magának árt. Inkább egy olyasmi álomvilágra gondolok, ami az érem szebbik, csillogósabb oldalára fókuszál – prosztós hasonlattal élve: lopja, mint a szarka. Mindezt csakis azért, mert csillog.

Az, hogy annak a bizonyos éremnek van egy másik oldala is, az nem mérvadó, mert koszosabb, rondább, kevésbé fénylik. Ha így hever a földön, senki és semmi sem fogja ellopni, észrevenni. Itt jön a csavar: azt se fogja észrevenni, mi van a koszos réteg alatt. Mi van akkor, ha az még szebben csilloghatna a tiszta oldalánál is? Csak le kéne takarítani..

Sokan csak a felszínt kapargatják, a felszínnel vannak elfoglalva. Az ilyen embereknek csakis akkor leszel értékes, ha képmutató vagy. Mire gondolok: pl. előadod, hogy végtelenül kedves vagy. Nem arról van szó, hogy a kedvesség képmutatás, félreértés ne essék! De akármilyen kedves vagy, téged is fel lehet idegesíteni. Csakis azért, mert kedveskedés van vica-versa, a vitákat ettől elkerülni nem lehet. Már ott kibukik a dolog, ha valaki azt hiszi, létezik felhőtlen emberi kapcsolat és sose akar veszekedni, mindezt elvárja a másiktól. Egyrészt, ez egy naiv elképzelés, másrészt, azt se veszi figyelembe, hogy a vita – nem mindig természetesen, de – a tisztelet jele: bizalmat adsz a másiknak, hogy tiszteletből legalább meghallgat és megpróbálja értelmezni, amiről beszélsz. Továbbá tiszteled azért is, mert építő, segítő szándékkal vitatkozol, mindebbe időt- és energiát fektetve. Az lenne tehát a tisztelet, az erkölcsileg hibátlan, tanítani való kapcsolattartás, ha báránybőrbe bújt farkasként nem vállalnánk kockázatokat, mert az jaj, milyen rossz, milyen ijesztő? Az a patent, ha nem teszünk semmit, csak dobálózunk a kedves szavakkal és csillogunk-villogunk? Egyenes arányosság van eközött és a kedvesség között? Az álomvilágban lehet, de a valóságban nem. Nem minden arany, ami fénylik.

Másik példa: van, aki észreveszi, hogy egyszerre többen is, ugyanazt mondhatják, mégis az egyiknek tolerálja, a másiknak nem. A másik mitől fénylik jobban? Pl. attól, hogy régóta ismered és emiatt kivételezel vele? Ezt is képmutatásnak gondolom. Számtalan olyat láttam- és hallottam, amikor valakit helyre tett egy erre 'felhatalmazott' személy azzal kapcsolatban, hogy a haragot kiváltó félnek igazat adott. Mi lehet a különbség? Netán az, hogy az egyik mézes csokorral tárja eléd a tényeket, a másik meg anélkül? Ez ennyire mérvadó lenne? Ettől lesz valakinek 'jobban' igaza? Szomorú. Természetesen nem egy vadidegennel kell összehasonlítani, az más. Habár, még annak is lehet igaza. Ezt viszont hamarabb megértem, ha valaki emiatt válik kevésbé mérvadóvá a másik szemében.

Köszönhető az önjelölt ego trénereknek, az elkényeztetett nevelésnek, a csekély intelligenciának, az előítéletnek és a médiának egyaránt ez az egész jelenség, ami lassan általánossá válik – én legalábbis ezt tapasztalom. A felszínes, legtöbb pozitív interakciót kiváltott dolgokkal haknizni hamarabb értékelni fognak, mert kompatibilisebb egy hamis álomvilággal. Az igazság pedig nem mindig fénylik, de az idő ebben viszont penge: tisztára mossa majd.

Idő: mindenre megoldás, kivéve amire nem. De azzal minek is foglalkozni, nem igaz? Különben is, mi emberek úgyis változunk és minek foglalkozzunk azzal, ami irreleváns lett?

Hát, jó kérdés: Energia pazarlás? Felesleges? Ami elmúlt, azzal minek is foglalkozni, ugye. Netán levonjuk a konklúziót és a fejlődés céljából tesszük ezt? Megvilágosodunk időközönként, mint az energiatakarékos izzó? Ki tudja, nem zárom ki és egészségére mindenkinek, aki így érez, ez is beletartozik az élet rendjébe.

No de, most akkor mi van az idővel? Meg mi ez az egész rizsa? Mindenki vegye magára azt a kabátot, ami jó rá és kapaszkodjon meg: felelősség hárítás. Bizony, azt az egy dolgot sokan elfelejtik, hogy a múltbeli tettekért felelősséget illene vállalni, ha már nem is a másikra való tekintettel – mert önző disznók vagyunk –, legalább magunk miatt. Becsapni a másikat nem szép dolog, de saját magunkat becsapni, az már nettó igénytelenség.

Amit tehát mondani szeretnék, a változás nem kifogás, hanem egy állapot. Az nem egy ütő kártya, amit akármikor bedobhatsz, ha mosdatni akarod magad. Nyilván megteheted, azzal aki hülye, akit hülyének tudsz nézni. Ha te is beletartozol ebbe a csoportba, akkor legalább magadat is hülyének nézed.

A konklúziót le lehet vonni, nyilván tiszteletre méltó dolog a jobb irányba való változás, nyilván egy felnőtt nem tesz meg olyan dolgokat, mint egy gyerek, de az őszinteséghez nem kell megváltozni.

Sziasztok! Az utóbbi időben annyi mémet, shitpost-ot meg egyéb nyalánkságokat látok, amik folytán eszembe jutott egy téma. Egy olyan téma, ami a legtöbb embernek szerintem más dolgok kapcsán juthat az eszébe. Na, de ettől szép a világ, hogy mások vagyunk.

Ez a lusta, modern, élethelyzeteket felidéző, komolytalan, agyzsibbasztó kommunikáció – mármint a prosztó mémelés – igazából remek alibi a kapcsolataink fenntartására. Ha pl. annyira komoly barátságot ápolunk valakivel, hogy egy normális témát se tudunk felhozni, csak elég, ha küldünk egy vicces képet és jelezzük neki, hogy itt vagyunk, traccspartira – haha – készen. Irgum-burgum viszont akkor, ha nem reagálunk rá. Ezzel nem csak megbántjuk – haha – a másikat, hanem adunk egy tanúbizonyságot arról is, hogy humortalan, depresszív, befásult emberek vagyunk – ez tényleg vicc. Arról már nem is beszélek bővebben, mi történik, ha őszintén megkérdőjelezzük, ér-e valamit a beszélgetés. Egyértelmű: megkapjuk azt, hogy ő kezdeményezett, ő megkeresett és mi pedig elrontottuk a beszélgetést, b@sszuk meg magunkat, a másiknak erre nincs szüksége. Lol.

Nyilván szélsőséges példákat hoztam fel, nem akarok általánosítani. Ugyanis vannak olyan helyzetek, pillanatok, állapotok, amikor tök jó dolog ilyen vizeken evezni és valóban kikapcsolja, megnevetteti az embert, vagy felidéz benne valamit, amivel más is tud azonosulni. Én se azt mondom, hogy folyamatosan önjelölt pszichológust kell játszani, de ha a dolog elsülhet ebben az irányban, akkor miért ne sülhetne el a másik végletben is? Mindenből megárt a sok. Abból is, ha valaki még rémálmában is mémeket kap.

Szóval, eljutottunk oda, hogy manapság már alibije lehet egy kapcsolattartásnak a mémelés. A "Hogy vagy?" jobb esetben csak ezután jön, vagy ezután se. Nincsenek igények, nincsenek elvárások a másikkal szemben (megj.: erre majd kitérek egyszer egy másik posztban). Ami régen a hoax infókat tartalmazó körlevél volt, az manapság a prosztó mémelés – orrba, szájba, fülbe, mindegy.. csak el legyen küldve.

Furcsa érzés újra ide írnom. Sok idő eltelt azóta és a régebben levezetett gondolatmeneteim egy részével már nem is igazán értek egyet, de ez a blog – ahogy próbáltam hangoztatni is – egy tükre marad a személyemnek: a múltamnak is, a jelennek is és a jövőnek is. Én nem fogok akképpen cselekedni, mint a legtöbb, álszent ember, hogy letörlöm azokat a dolgokat, amiket már nem érzek magaménak és az sem érdekel különösképpen, ha alig olvassa el valaki - bevallom, volt már olyan, amikor érdekelt és ezáltal próbáltam is feltűnni, de ez azóta nem releváns. Ez a témacsokor is, amiről most olvashatsz, ki fog térni majd ennek a legjelentősebb okára.

A témacsokor legjelentősebb része – aminek belenyúlásába ezennel én is csatlakoznék – a "járványhelyzet". Mivel nem vagyok virológus, politikus és gazdasági szakértő sem, ezért nem arra a vonzatra térek ki, ami mondhatni szakmai újságcikkekbe, köhöm pánikkeltésekbe fordulna. Az emberi kapcsolatok vírus általi tönkremenéséről szeretnék javarészt filózni. A szubjektív véleményem szerint nem történt még ekkora lezüllés, pusztulás, kiüresedés az emberi kapcsolatokban, mint néhány hónapja. Nyilván az elmúlt, másfél évtizedhez viszonyítok csak, mert máshoz nem tudok. Annyira nem vagyok még öreg és tapasztalt. :-)

Kibújtak a szögek rendesen a zsákokból. Szomorú, hogy ehhez egy világjárvány és egy ebből adódó krízishelyzet kellett. Szomorú, hogy az emberek csak akkor ismerik meg egymást- és magukat is igazán, ha kényszert kapnak rá: a limitált lehetőségek miatt nem tudnak mit kezdeni magukkal, se a párjukkal, rokonaikkal. Akarva-akaratlanul magukba fordulnak, mert mindent idegennek és furcsának élnek meg, pedig igazából olyan drasztikus mértékben nem történt változás – még. Sugárzik a rugalmatlanság. Hirtelen rájönnek arra, hogy mennyire sok sebből vérzik az életük és lecsapolják, leamortizálják egyaránt a barátságaikat és távolabbi kapcsolataikat is. Az én bajom sokkal nagyobb mint a tiéd, te nem látsz ebbe bele, te nem tudsz segíteni, nekem nincs időm rád, nekem tele van a f@szom mindennel, stb. Meg merek esküdni rá, hogy ezeket nem csak én figyeltem meg. Hirtelen mindenki depressziós lett..

Pedig gondoljunk bele – ha már tényleg ilyen fos minden –, nem az lenne a logikusabb és célravezetőbb, ha többet foglalkoznánk egymással? Olajat öntünk a tűzre, hogy elzárkózunk és áldozatnak érezzük magunkat. Mindnyájan áldozatok vagyunk, ezt valahogy elfelejtjük. Van, aki a munkahelyét vesztette el, valaki a magánéletét, valaki pedig az előre kiperkált fesztivál belépőjét. És? Ez nem drasztikussági sorrendben lett most felsorolva, mindegyikben van sérelem nyilván. Van, aki legszívesebben agyonverne egy-egy újságírót a hírek olvasása kapcsán és van olyan is, aki kezet fogna velük. Van olyan, aki boomerkedik és van olyan is, aki tapasztalatok nélkül okoskodik. Ilyen káoszok közepette persze, hogy valahol megértem az általános pesszimizmust, ingerültséget, de pont ennek a minimalizálása céljából kellene többet beszélgessünk egymással. Kibeszélni a sérelmeket, az ellentétes véleményeket meghallgatni és levonni a konklúziót, nem pedig homokba dugott fejjel, igénytelenül tudomást sem venni a kapcsolatainkról, mondván ők most a legkisebb problémáink. Józan paraszti ész: pont most jutna több időnk egymásra, tényleg az én logikámmal van baj? Nem mellesleg, aki valóban volt már depressziós, az pontosan tudja, hogy legalább ugyanannyira káros a mélytengeri depizés, mint pl. Szabó Péter bölcsességeivel dobálózni.

Számomra ez a jelenség annyi tanító jelleggel szolgál, hogy ne vegyem komolyan az embereket, legalábbis azt a fajta komolyságot minimum osszam el 2-vel és talán az fog a legközelebb állni a valósághoz. Ezért se foglalkozok már olyan dolgokkal, hogy feltűnjek, vagy a legtöbb olvasónak tetsző irományokat osszak meg. Az egészséges határt úgy érzem be tudtam lőni. Ha már mindenki a megúszásra megy – ebben látom ugyanis a legnagyobb okot az eddig leírtakkal kapcsolatban –, én vállalom a kockázatokat és mellékhatásokat is.

*Trigger Warning*

Elborult elméletnek fog hangzani, de itt hagyom ezt is végszónak. A valódi járvány még mindig a manipuláció és ez a fajta jelenség, mentalitás elég közel áll már ahhoz, hogy a jövőben miképpen fogják passziváltatni az ellenállást az emberekből: ha nincs összefogás, egymás iránti törődés és érdemi kommunikáció, zombik módjára fognak minden sz@rt letolni a torkunkon, mert ha már a saját kapcsolatok se lesznek érdekeltek, akkor az már egy hatásosabb, "programozott" dózis lesz.

A címnek megadott közmondás eléggé átfogó, de abban szerintem mindnyájan egyetérthetünk, hogy tapasztaltuk már ezt a jelenséget egyes személyeken, rosszabb esetbe pedig saját magunkon is. Igaz, a hibáink beismerése nem egy túl gyakori emberi tulajdonság.

A szokásos „közhely-kifejtősdit” meg is hagynám a többieknek és egy más, szubjektív szemszög feltérképezését tűzném ki célul ezzel a blogbejegyzéssel: miért változik valaki sunyi emberré? Mik lehetnek ennek az előzményei? Szóval a hangsúlyt az álszentségre, sunyiságra fogom kiélezni.

Minden ember, aki már az ismerkedés alkalmán sokat kedveskedik és nyalizik, az sunyi. Valaki jobban, valaki kevésbé, de mindegyik sáros közülük. Gondoljunk csak bele: mégis mi vesz rá valakit arra, hogy egy számára idegen emberrel kedveskedjen? Hisz' az az idegen ember nem adott még neki semmit; annak az idegen embernek nem tartozik egy forinttal se, az az idegen ember nem lökte ki egy vonat elől, illetve az az idegen ember nem feltétlen egy idős- vagy mozgáskorlátozott ember, akivel az alany illemtani- és erkölcsi okok miatt kedveskedne. Oké, a szerelmesek is kivételek, hiszen nekik céljuk az egymás iránti rajongás akár egy kávézóban, akár az ágyban, de ez nem is lényeges most. Viszont, egy nagyon is fontos szó ottmaradt az előző mondatomban: a cél. A sunyi embereknek céljuk van az indokolatlan kedveskedésükkel, csak nem mindegy, hogy amíg ezt két kanos fiatal javarészt biológiai okokból teszi, addig ők tudatosan. Tehát az igazi, vérbeli alamuszi nyuszik – akiket még a legnyugodtabbak is vadászpuskával lőnének le – mind szándékosan veszik fel ezt a szerepet. Álszenteskedni pedig felesleges, hiszen aki csakis kizárólag jó célokkal vette ezt fel, az Jézus volt. Még aki csak pusztán barátkozni akar, és emiatt nyalizik a megszokottnál többet, az is gyanús. Gyanús, mert nem lehet a barátkozás folyamatából kihagyni az ismerkedést, nincs „barátság első látásra”, ezek mind hasra ütött kifogások és baromságok.

Térjünk át az előzmények kifejtésére is, amik arra késztethetnek minket, hogy sunyivá váljunk. Mint említettem, a sunyik zászlóhajóit a tudatosság hajtja, mégis ahhoz, hogy valaki idáig eljusson, előbb csalódások sorozatát kell átélnie az életében. Sikeres emberek között ugyanis a sunyik is ritkábbak, mert nem tudnak akármiért irigykedni a másikra: ha sok barátunk van, minek is sajátítsuk ki a másikkal való barátságunkat? Ha azonban a másiknak van sok barátja, nekünk meg esetleg egy se, akkor miért is ne? Hiszen ez odáig fajulhat, hogy a másiknak is megromlanak a kapcsolatai és ez nekünk nagyon jól esik, mivel ő is átérzi, amin mi keresztül mentünk és ez így fair – beszél belőlünk az irigység. Az az irigység, ami eleinte egy lelki sérelemből, meg nem értettségből vagy primitívségből alakult ki, szép lassan rutinná válik, főleg akkor, ha „sikereket” is elérünk vele. A rutinhoz cél, a célhoz pedig tudatosság társul: ez a különbség sunyi és sunyi ember között – utaltam erre a vérbeli nyuszis kijelentésemmel.

Sokféle alamuszi nyuszi létezik (pl. amelyik nagyon szereti a répát de csak titokban eszi), mégis egy dologra fájnak a fogaik: a bizalmunkra. Ne is adjuk ingyen!

Ahogyan a napraforgó is a fény felé fordul, úgy a hétköznapi ember is a pozitívumok irányába kacsintgat: igyekszik sikerorientált lenni – ezalatt elsősorban a társadalmi normáknak való megfelelésre gondolok –, igyekszik optimistán látni a világot, illetve igyekszik minél kevesebbet beszélni a problémákról is – már-már tabuként kezeli azokat. Vajon mi lehet ennek az oka? A megfelelési kényszer? A média? A haszonlesés? Esetleg valami más?

Önmagában már ez a kijelentés is, miszerint „az ember igyekszik a társadalmi normáknak megfelelni”, a legtöbb esetben kicsapja a biztosítékot, mivel a rögtönzött válasz rá általában ez: „Igen, és? Mi a baj ezzel? Azt hiszed, mindenki úgy gondolkozik, mint anno a gimibe? Nőj már fel b**zod!” Valamiért úgy hangzik ez az egész, mintha bele lenne programozva az emberekbe: gondolják azt – még azokról is, akik még csak ki sem fejtették, hogy mire is utalnak ezzel a tényszerű kijelentéssel –, hogy rossz úton járnak, hibát vétenek el, nincsenek egy szinten a többiekkel, stb. Lehet ezt csűrni-csavarni, de az igazság az, hogyha ez nem is kerül kijelentésre, attól még megfordul a fejekben. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az ember azt veszi mérvadónak, amit a többség tesz. Ennek oka a félelem is lehet, mivel a csoportos tevékenység egyfajta „biztonságérzetet” kelt (vagyis ha hibázok, de mindenki más is hibázik, akkor az nem is olyan nagy vétségツ), de nagyobb valószínűséggel a média tehet erről. Ugyanis a média ad teret ennek a felfogásnak, sőt pártolja is – mint tudjuk, de valamiért mégis figyelmen kívül hagyjuk.

Azonban ne fogjunk mindent a médiára! Nézzünk inkább magunkba. Tudom, nem egyszerű, de cserébe néha irigylésre méltó erényekre is bukkanhatunkツ. Ilyen erény pl. a „balszerencseszűrő” felállítása. Röviden, tömören: ez a metódus a sikerorientáltsághoz kapcsolódik. Lényege, hogy megvetünk mindent, ami számunkra nem sikeres. Sőt, nem csak emiatt vetjük meg, hanem azért is, mert nem hoz hasznot számunkra. Gondoljunk csak bele, mi – mint sikeres, magabiztos, határozott, optimista emberek – nekünk mégis mi szükségünk van a gyenge, bizonytalan, „antisikeres”, pesszimista emberekre? Hiszen józan, paraszti esze mindnyájunknak van: „Biztosan azért járt rájuk a rúd, mert negatívak! Bevonzzák a rosszat, ennyi! Nincs mit ezen taglalni.” – vonjuk a faék-egyszerűségű következtetéseket, majd leszögezzük az imidzsünk féltését is, miszerint nem akarjuk, hogy „lehúzzanak az életről”. De ha ez nem lenne elég érv, akkor azt is muszáj tudatnunk a másikkal, hogy nem vagyunk kukák. Ehhez már csak az irodalmi műveltségünk demonstrálása hiányzik, miszerint tudjuk, mi az a metafora: „Nem vagyunk lelki kukák!”

De mi van akkor, ha ugyanabban a helyzetben vagyunk azokkal, mint akik belénk akartak szemetelni? Mi van akkor, ha emiatt a sikerorientált- és túlzottan optimista felfogásunk csupán egy védelmi mechanizmus, egy álca? Ha ezek a feltételezések beigazolódnak, akkor magyarázatként szolgálnak arról, hogy miért kezeljük tabuként a problémáinkat. Ugyanis nincs önbizalomforrása annak, ha tudatjuk a másikkal, hogy mi is emberből vagyunk – tehát hibázhatunk és nem vagyunk tökéletesekツ.

Egy biztos: mivel a nappalok sem tartanak örökké, ezért ideig-óráig a napraforgó is lehajlik. Az embernek mindig lesznek olyan életszakaszai, amikor a negatívumokban kell turkálnia és ennek a „pozitív mentalitásnak” a hajkurászása, vagy megjátszása feleslegessé válik. Az már más kérdés, hogy ez fel is tűnik-e számára.

Egyszer fent, egyszer lent – tartja a mondás. Hasonlíthatnánk ezt egy hullámvasút működéséhez is, ami azért találóbb, mert a gravitáció miatt lassabban, nehezebben éri el a csúcsot, lefele viszont gyorsabban, könnyedén halad. Már meg is van a párhuzamunk a boldogság és depresszió között: előbbit megszerezni hosszú, kitartó munkával jár, utóbbiba beleesni pedig egyszerű és nem igényel semmit.

Maga a depressziót sem egyszerű definiálni, hiszen – mint tudjuk – ennek is megvannak az adott fázisai, illetve kicsit szubjektívvé is vált az elmúlt évtizedben, hogy pontosan mit jelent (köszönhető az emo-divathullámnak). Éppen ezért nem fogok tudományos megközelítésekbe vágni, hanem megosztom a magam tapasztalatait: milyennek láttam- és éltem meg, illetve miért volt olyan nehéz.

Képzelj el egy hatalmas, zárt helyiséget, ami sok-sok szobából áll. A szobák között 2 ajtó biztosítja az átjárást, de az egyik mögött egy végtelenül mély szakadék van. Ez igaz az összes esetre. A cél – akárcsak egy labirintusba – kijutni ebből a zárt helyiségből, tehát eljutni az utolsó 2 ajtóhoz, amiből az egyik már egyben a kijárat is. Nem tudhatod előre, hogy hány ajtón kell átmenned és emiatt hányszor kerülsz veszélyes helyzetbe: sötét van, nem láthatod hova lépsz, miután benyitsz. Csak reménykedsz, hogy minden egyes megpróbáltatást túlélsz. Próbálsz bízni a megérzéseidben, de nem tudhatod, hogy mikor fordulnak ellened. A dolgok szélsőségessé válnak, nem lesz 3. opciód vagy – meggondolva magadat – visszafordulás. Mindig a 2 ajtó előtt találod magadat, amiből az egyik a "végzet kapuja". Eközben kint türelmetlenkedve várnak rád és arra késztetnek, hogy siess, emiatt még több nyomás zúdul rád. A maradék reménybe és megérzéseidbe kapaszkodva nyitogatod az ajtókat annak tudatában, hogy nincs veszteni valód, hiszen mindvégig csak a szerencsén múlik az egész. Nem akarsz meghalni, de ebben a helyzetben nem is félsz a haláltól, hiszen feleslegesnek érzed a félelmet.

Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd a 116-123 ingyenes, lelki elsősegély számot!

Kevés az olyan ember, aki fiatalkorától kezdve örömöt, motivációt lel a tanulás iránt. Sajnos gyakran olyan érvek hangzanak el mellette, amit a többség nem tud úgy értelmezni, ahogyan kellene. A fizikai munkával és csekélyes kereslettel való érvelés egy gyereknek – vagy tinédzsernek – javarészt felesleges, hiszen nem tudják magukat belegondolni az adott érv által felhozott helyzetbe (tisztelet a kivételnek). Ennek értelemszerűen a tapasztalatlanság, nemtörődés az oka.

Szeretném magamat is, illetve a korosztályom azon tagjait is meggyőzni a tanulás erényeiről, akiknek televan a valaga az egész tanévkezdéssel, pályaválasztással. Próbálom a tárgyilagosságot minél jobban kerülni, hogy fogékonyabb hatást keltsek.

Talán nincs is nagyobb önbizalombomba annál, amikor mindent megértesz nem csak egy beszélgetésből, hanem a körülötted lévő világból is. Ahhoz, hogy a dolgok mögé láss, kell az az alapvető lexikális tudás is, amit legszívesebben kipuskáztál volna. Nyilván nem arra gondolok, hogy minden egyes szakmához- és az életrevalósághoz is elengedhetetlen ez, de azok a bizonyos lépcsőfokok – függetlenül mindentől –, jelen vannak. Ezeket a lépcsőfokokat átlépni nem olyan pocsék érzés, mint a valóságban: a valóságban minél több lépcsőfokot lépsz át, annál inkább elfáradsz, a tanulásban pedig annál inkább elgondolkozol azon, hogy mi lenne, ha még feljebb jutnál, tehát még többet tudnál az adott dologról. Tegyük fel, magas a tájékozottságod: később mennyire esne jól az ebből adódó tekintély birtoklása, amiben a körülötted lévő emberek téged kérdeznek meg szinte mindennel kapcsolatban? Nem, nem a házi feladatok megadására gondolok.. Gondolj egy kulturált vitatkozásra: a másik fél feltehetően azért bombáz téged minél több, sarokba szorító kérdéssel, mert erős vitapartnernek tart. Ez már önmagában nem esik jobban? Sőt, ha felülkerekedsz a vitában, az se? Kétlem, hiszen ezek is sikerélmények.

Tekints el attól is, amin régebben keresztülmentél: a nyűglődéstől, az elégtelen jegyektől, a versengéstől és az időre tanulástól. Tanulj meg ne kényszerből tanulni! Ha erre ráérzel, az előbb említett tényezők nem fognak többé akadályozni. Ne legyél előítéletes se magaddal, se egy adott témakörrel szemben csakis azért, mert a tanárod "így" gondolta! Néhány értékelés nem a tudás alapján pontoz: ne engedd, hogy elvegyék az önbizalmad a tanulástól! Engedd magadnak, hogy érdeklődj, hiszen ez a kényszermentes, öncélú tanulás alapja. Az iskolában elérni ezt gyakran azért is nehezebb, mert annak a fájdalmasan komplikált témakörnek is csak egy részét tanítják meg és a te érdeklődésedet lehet, hogy pont egy másik része keltené fel. Ráadásul ez a legszebb az egészben: tanulni a végtelenségig lehet, hiszen mindig megtudhatsz valami újat a világról, vagy akár a saját életedről is!

Kisgyerekként néha önzetlenül válaszolunk arra a kérdésre, hogy mik az elképzeléseink a jövőről. Ahogyan telik az idő, azzal arányosan csökken a határozottságunk ennek megválaszolására. Mire leketyeg a "kamaszkor", el is fogy. A többség általában fél bevallani ezt, pedig szerintem teljesen normális emberi reakcióról van szó. Pusztán a gyermekkori álomkép átalakul egy felelősségteljesebb gondolatmenetté, ami már egy szűkebb halmaz. Pontosabban akkor szűkebb, hogyha ismerjük magunkat, a szűk jelző pedig itt kivételesen pozitívum.

Önmagunk megismerése ebben a témakörben valójában sokkal nehezebb feladat, mint kiválasztani valamit, amiről azt gondoljuk, hogy közeláll hozzánk. Sokan ott követik el a hibát, hogy a középiskolai tapasztalatokra hivatkoznak, mondván ott megismerkedtem vele, ott jól ment, ott megtetszett. Igen, de ez nem a személyiség ismerete, hanem csak egy hirtelen fellángolás eredménye, amire nem lehet – vagy inkább hiba – alapozni a továbbtanulás kérdésének válaszát. Ugyanis a középiskolában nem feltétlenül kapjuk meg a teljes körű felvilágosítást az adott érdeklődési köreinkről, ezért vagy bebeszéljük magunknak, hogy az a miénk, vagy kételyekkel szorongva jelentkezünk az adott egyetemre, főiskolára. A kisebb-nagyobb pofonokkal pedig később szembesülünk, amikor rájövünk arra, hogy a dolgok sokkal összetettebbek annál, mint amit eddig tapasztaltunk, tanultunk, az "ideális" jövőképünk pedig emiatt roncsolódik. A felsőoktatásban a puzzle bekeretezésével és kiállításával kellene foglalkoznunk, nem annak a kirakásával. Ennek elkerüléséhez erény még a középiskolai tanórán kívüli önképzésekben és/vagy szakkörökben is résztvenni, amiket addig kell keresni, amíg önszántunkból jelentkezünk rá és nem kényszerből, mint pl. a tanári vagy szülői javaslatok hatására. A folyamat több időt vesz igénybe, cserébe megismerjük önmagunknak ezen részét és a valódi, biztos céljainkat is, ezt pedig onnan vesszük észre, hogy az a bizonyos halmaz leszűkül, amiről a bekezdésben szó esett. Ha valaki emiatt megfontolja a halasztás lehetőségét is, az inkább példaértékű, mintsem az, ha valaki már csak divatból, megszokásból tanul tovább.

A felsőoktatási szerepkör már nem egy gimnazista-szintű felelősségvállalás: könnyebb, de ez ne legyen mentség arra, hogy ott találjuk meg a céljainkat! Mert az tényleg időpocsékolás.