Mi a "legelfogadottabb" élet rendje? Biztosan nem egy rövidebb válasz a helytálló erre a kérdésre. Csupán annyi a biztos – a szeretet mellett –, hogy felelősséget vállalsz magadra már azután, amikor megszületsz: anyakönyvezik az adataidat és állampolgárrá válsz, ezért a későbbiekben a nemzet legelterjedtebb hagyományait, szokásait, kultúráit illik tiszteletben tartanod. Ha pedig még gyakorlod is ezeket, előnyt élvezel a társadalmi érvényesülésben, illetve az állami hivatalokban. De mi van akkor, ha az imént taglaltakkal nem értesz egyet?

Tételezzük fel, hogy a szeretet nálad is egy alapvető dolog, mivel az érzelmeidből fakad. A te "saját erkölcsöd" magja. Azonban a családod tradíciói közül nem mindegyiket érezheted sajátodnak, mivel azok tőlük sem csak saját akaratból, érzésből erednek, hanem a nemzeti- és etnikai erkölcsök tiszteletéből is. A neveltetésed egy részét emiatt kényszernek, kötelességnek érezheted. A nagyobb probléma a középiskolában kezdődik, ahol a már kialakult saját véleményed, hozzáállásod tágabb körökhöz is eljut. Ezek a tágabb körök kíváncsiak a te saját gondolataidra, a legtöbb esetben valamilyen kifogás céljából (pl. dolgozat) jutnak hozzá. Utána elemzik, sajnos nem a szakmaiság dominanciájával, pedig ez lenne a dolguk. A lényeg abban rejlik, hogy tükrözöd-e a megszokott erkölcsöket és ha igen, akkor mindenféleképpen dicséretet kapsz, szakmai hibák ide vagy oda. Azonban ha a saját gondolatmeneted ennek ellentmond, kemény kritikákkal és manipulációkkal próbálják meg elvenni tőled a maradék egyéniségedet. És miért? Mert ezeknek a tágabb köröknek sincs saját gondolatmenete (vagy csak el van fojtva), ugyanis a megszokott erkölcsökre épülő hivatalokban dolgoznak, tehát az iskolákban. Ezek az intézmények is megpróbálnak nevelni a saját, független nézeteid, véleményeid minimalizálásával vagy kiiktatásával, hogy a képzeletbeli gépezetben egy jó olajos fogaskerékként működj, ne pedig rozsdásként.

Ez lenne az élet "legelfogadottabb" rendje?

Bezzeg a ti időtökben.. Válaszomat hasonlóképpen kezdeném el arra az "ódára", amelyet minden szülő, nagyszülő legalább egyszer a képünkbe tolt már. A "kontra-ódám" pedig így folytatódna:

Igen, akkor; akkor mi volt? Mi volt akkor annyira kiemelkedő? Túl vagytok egy kommunista rendszeren és részben emiatt, aktívabban ledolgoztátok az életetek egy részét. A fiatalkorotok az állandó korlátozásból állt, és rákényszerültetek arra, hogy egy-egy találkozás lebonyolítása miatt, vándorkörútra induljatok, illetve aktívabb levelezésbe kezdjetek és veteránokká váljatok a postán. Valószínűleg többet tartózkodtatok a szabadban, mert nem volt más választásotok: "lázadtatok" ti is. A probléma csupán annyi, hogy abban a tévhitben éltek, hogy nektek minden nagyobb érdem volt: nehezebb volt az iskola, mert angol vagy német helyett oroszt tanultatok, "fegyelmezettebbek" voltatok, mert divat volt a ti időtökben az abnormális neveltetés (erősebb pofonok, iskolákban körmösök), illetve megjártátok a poklok-poklát, mert a rendszer megkövetelte a kötelező katonáskodást is.

Most itt vagyunk a XXI. században és ti még mindig hajlamosak vagytok ezzel huzakodni. Legyen szó akármiről, a végén úgyis kitértek erre. Igen, biztosan mi tehetünk arról, hogy Pálfordulás-szerű változásokon ment át a világ az elmúlt években és nem szorulunk rá arra, hogy csak a szabadban ismerkedjünk, lógjunk, beszélgessünk. Titeket az okostelefonnal ki lehetne űzni a világűrbe: paranoiások vagytok tőle. Részben igazatok van az annak káros hatásával kapcsolatban, de azért szépen el is tudjátok túlozni az állításotokat. Ha valakivel pont az utca kellős közepén, a "szabadban" szeretnék telefonozni, miért ne éljek a lehetőségével? Azért, mert nektek ez nem adatott meg? Fáj nektek? Fáj nektek, hogy egyes dolgokban nekünk könnyebb? Fáj, hogy nem csak a szabadban tudunk szórakozni, időt eltölteni? Azt hiszitek, manapság olyan egyszerű normális szinten teljesíteni az iskolában? Ahogy fejlődnek a tudományok, egyre több haszontalan információ elsajátítását várják el tőlünk: amíg ti egy érettségivel vígan el tudtatok helyezkedni, nekünk ez mára csak egy rossz vicc, ezt ti is nagyon jól tudjátok. Ti lehúzhatjátok a WC-n az orosz nyelveteket, de nekünk az angolon, németen múlik részben a jövőnk, ezt szintén nagyon jól tudjátok. Akkor meg miért nem tudtok elvonatkoztatni?

Ezzel nem ösztönöztök, hanem meg nem értés-féle érzést keltetek fel bennünk. Ez a generáció sem hibátlan, mint ahogyan a tiétek sem volt az. Ha a mi időnkben élnétek, ti is kihasználnátok annak előnyeit.

Manapság a fiatalok beszédében egyre gyakoribbak a különböző “szakszavak”. Szegény anyanyelvünk is már a végét járja, de ezekkel a kifejezésekkel igazi állatok vagyunk a magyar nyelv pusztításában. Egy bizonyos szintig még elfogadható lenne néhány idegen eredetű szó beépülése a nyelvbe, de amikor meghallom a “De noob vagy!” és “Ez mekkora low!” beszólásokat, valamiért kinyílik a bicska a zsebemben.

Ezek a kifejezések egy adott társasági körben (gamerek) fordulnak elő, de félreértést is okozhatnak. Lássunk rá egy egyszerű példát: utazol a villamoson. Kicsit el vagy bambulva a fáradtságtól. Egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy valaki egy "Menj már arrébb te hülye noob!" kijelentéssel löki meg a hátadat. Ilyenkor leesik, hogy hibáztál – mivel nehezére esett miattad leszállnia az illetőnek –, de mégis elgondolkozol azon, hogy te vagy-e ilyen műveletlen, amiért nem értetted meg, hogy milyen jelzőkkel illetett, vagy ő az az ufó, aki idegen helyről jött és így kommunikál. Képzeld el, hogy van egy Pistike nevű gyerek, aki egy igazi tahó. A nagymamája nem jártas a modern kütyük használatában, ezért megkéri az unokáját, hogy segítsen neki az interneten megkeresni egy ételreceptet. A nagyi feltesz néhány kérdést, mint pl. "Melyik gombbal tudok helyet kihagyni Pistikém?". Erre jön a válasz, hogy "Mekkora egy low vagy, hogy ezt nem tudod!" – és eközben valami világ omlik össze szegény nagymama fejében: nem tudja eldönteni, hogy az unokáját szidja-e le, vagy elővegye a "Bezzeg a mi időnkben.."-féle szónoklatát.

Magamnak írom ezeket a sorokat,
Magamban fojtom el a bánatomat.
Nincs itt már senki, ki támasz, ki remény,
Némafilmben vagyok, mi másnak csak fölény.
Zárva vagyok, kulcsom privát,
Mert nem találom azt, ki barát.
Nem találom azt, ki szeret, ki megért,
Anyám is már csak az, ki sok mindent ígért.

Magamnak írom ezeket a sorokat,
Nem akadályozok ezzel másokat.
Lehetne szebb, mi nyitott könyv, mi regény,
Őszinte vagyok, mi számomra nem erény.
Kérdés vagyok, válaszom privát,
Mert nem találom azt, ki barát.
Nem találom azt, ki szeret, ki megért,
Csak én vagyok az, ki betartja mit ígért.

Magamnak írom ezeket a sorokat,
Ebből szerzem meg a nyugtatókat.
Tehetném másképp, mi példa, mi fölény,
Csalódott vagyok, mi az életben regény.
Zárva vagyok, kulcsom privát,
Mert magamban találom, ki barát.
Magamban találom azt, ki szeret, ki megért,
Anyám is már csak az, ki sok mindent ígért.

Az iskolai klikkesedés tulajdonképpen egy dolgot jelent: csoportosulás. Ez alatt az érthető, hogy léteznek a "tipikus" baráti közösségek, ahol a tagok kellemesen eltöltik az idejüket: beszélgetnek, hülyéskednek. Ez eddig mind közhely, de akkor miért is említettem meg? Mert ha nem vagy tag, elveszhetsz.

Ez az egész úgy működik, hogy egy bizonyos idő elteltével kialakulnak a klikkek, ha pedig azoknak még a kialakulási időszakában megteszed a "benyalizást" – a csatlakozás céljában reménykedve –, akkor gratulálok, hiszen taggá avatnak. Viszont, ha elszúrod – vagyis visszafogottabb vagy és később kezdesz el nyalni –, vesztettél. Ennek a következménye csupán annyi, hogy soha nem fogod igazán jól érezni magadat, mert nem leszel a "magas rangú" csoportnak a tagja, illetve kimaradsz a legtöbb "figyelemre méltó" programból is. Természetesen az igazi profik les**rják ezt, és saját maguk alakítanak ki egy klikket a körülöttük lévő, "elveszett" személyekből, ugyanis ezzel még másokon is segítenek a saját helyzeteik mellett. Nincs rá garancia, hogy a "legjobb" bandát toborozzák össze, de a céljuk nem is az. Mindenesetre a vezéri poszt egy csábító lehetőség.

Akármennyire botrányosnak tűnik a klikkesedés, csak rajtad múlik, hogy hasznot szerzel-e belőle, vagy – önmagadat feladva – a másoknak való megfelelési kényszer miatt idővel belebuksz.

Alapjáraton szimpátiát keltesz az emberekben, hogyha szentimentális beállítottságú vagy. Ez egy ritka tulajdonság, amire nem ujjal mutogatnak, hanem kíváncsiságot, titokzatosságot fedeznek fel benne. Azonban – mint minden mást is – nem erény túlzottan kamatoztatni sőt, hátrány.

Az ideálisnak "leírt" tulajdonságok – amelyek a médiából, hagyományokból erednek – egyik ellenkezője, fekete báránya a szentimentalizmus. Szimpátiát vonz, de hosszútávon taszító hatással bír. Ennek az az oka, hogy túlzottan elmerül egy adott problémán, szituáción és mereng rajtuk. A problémákon való könnyed túllépés, legyintés pedig szimpatikusabb hatást kelt, mintsem elmélkedni és költői hasonlatokat levezetni egy rosszul sikerült bevásárlásból. Irritáló hatása van az adott témának a negatív részét is levezető tulajdonsága miatt. A szentimentalizmus ugyanis nem szűri ki, nem válogatja meg, hogy miről érzelegjen: minden jó- és rosszról erőteljesen teszi azt. A kialakult társadalmi hagyományok és tapasztalatok szerint, az ember eleinte nem beszél a problémáiról, ezért kiváló fegyver lehet a szimpátia megszerzésére, illetve – a legtöbb esetben – hódítás céljára is annak ritkasága miatt: fogékonyságot eredményez. Azonban a haszna ezzel véget is ér. Ez a kis haszon eltörpül az olyan "megszokások" miatt, mint pl. a szexualitás megkérdőjelezése, mivel a túlzott szentimentalistákat homoszexuálisoknak ítélik meg. Továbbá igényel egy olyan befogadókészséget is, amely csak egy ugyanannyira szentimentalista fél számára lehet előnyös is, nem csak megérthető.

Amíg egy évszázada a szentimentalizmus egy vezető tulajdonságot jelentett, addig manapság csak egy erénytelen érdekesség, amely a szociális életben csak az adott hangulatoknak, pillanatoknak tud megélhetést adni.

Ugye mennyire idegfeszítő érzés, ha visszaélnek a természeteddel? Sajnos – főleg a mai világban – ha nem vagy résen, többször és többször áldozatává válhatsz a visszaélés csapdáinak. Kicsit általánosítok és megpróbálom kategóriákba osztani ezt a "fogalmat", mivel többféle értelmezést is rejthet magában – én legalábbis így gondolom, hogy létezik:

• Tipikus visszaélés

Amikor a legkorrektebb, legkedvesebb oldaladat nyújtod a másiknak, mire ő visszaél ezzel a "jó" természeteddel. Tehát gondol egyet és azt hiszi, bármit is mond rád, nem szólsz vissza neki, hagyod magadat. Tulajdonképpen kihasználja a jóhiszeműséged. Ez a leggyakoribb eset, védekezés céljából lepd meg az illetőt ugyanolyan bunkó stílussal, hogy lássa: nem vagy lagymatag. Vagy csak egyszerűen ne reagálj a megjegyzéseire, hadd, hogy leperegjen rólad!

• "Titokkürtölő" visszaélés

Amikor szerelmi, vagy egyéb más személyes titkaidat megosztod a másikkal és a kedves "postás" egyből szétkürtöli a többieknek azt. Úgy gondolja, jó poén volt, de nem veszi figyelembe, hogy a másik ezzel cikizés áldozatává is válhat, ez persze függ a meggyilkolt titkok tartalmától. Bizonyosodj meg róla, hogy kinek teregeted ki a magánügyeidet! Vigyázz, lehet, hogy nem is ismered még eléggé azt, akit "barátodnak" tekintesz.

• Kibeszélő visszaélés

Amikor a hátad mögött szépen kibeszélnek. Ez a visszaélés-forma tulajdonképpen az előző folytatása: akadnak olyan gonoszok is, akiknek nem elég eljátszani a "titokkürtölést", még ráadásként jól ki is röhögnek és kibeszélnek. Természetesen mindezt a hátad mögött, így erre te magadtól jössz rá, ami még nagyobb "hideg zuhany". Ebben az esetben hasonló a teendő, mint a tipikus visszaélésnél: érezzék, hogy nem foglalkozol ezzel. A különbség annyi, hogy ilyenkor már ítélkezhetnek rólad, mert hagytál nekik egy nyomós indokot. Ha elfajul a helyzet, keress másik társaságot, akikkel barátkozni óhajtasz!

Nem létezik olyan ember, aki az életét belső változások nélkül élné le: a pozitív és negatív élettapasztalatok egyaránt képesek véleményt és hozzáállást változtatni. Azonban minden rosszban akad valami jó is.

Egy családtag elvesztése fájdalmat hagy maga után, amíg egy őszinte szerelmi kapcsolat boldogságot hoz. Érdekes, hogyha belegondolunk az előbb felsorolt példák következményeibe, akkor észrevesszük: nem feltétlenül egyeznek azok meg annak előzményeivel a hangulat terén. Érthetőbben: egy családtag elvesztése hosszútávon tapasztalatot és lelki erősséget adhat (negatív -> pozitív), míg egy tartós kapcsolat lehet, hogy elfeledteti velünk a barátainkat és lelki befolyás alá kerülünk (pozitív -> negatív). Mindezek nyilván hosszútávon reálisak és nem minden esetben igazolódnak be.

Egy azonban biztos: mindenki változik. Vannak ugyanis érzelmeink, amelyek kiváltják belőlünk a változást megelőlegező reakciókat. Ez egy tény, amit felesleges letagadni.

Mint minden emberben, bennem is találhatók hibák. Ahogy telik az idő – a tapasztalatoknak köszönhetően – igyekszünk minél kevesebb hibát véteni, bla-bla-bla.. – értitek a dörgést. A probléma számomra annyi, hogy egy bizonyos időben elvétettem bizonyos hibákat és emiatt elítéltek. Igen, mintha a bíróságon ülnék. Ugye milyen hülyén hangzik?

Lássuk akkor konkrét példával, hogy emészthető legyen! Visszahúzódó, csöndes srác vagyok, bla-bla-bla.. – úgy érzem, ez egy hiba, mert nehezebben tudok ismerkedni. Azonban – csodával határos módon – ki is tudok nyílni és értelmes kommunikációt folytatni; ez a két tulajdonság nincs összefüggésben egymással! Ugyanis, ha valaki visszafogott, az nem feltétlenül jelenti azt is, hogy szótlan. Ezt a többség képtelen felfogni, ezért vagyok elítélve. Nyilván vannak olyan speciális esetek is, amikor – ha nem is teljesen, de – érthető ez a gyilkos folyamat. Ilyenek például a távkapcsolatok: nagy valószínűséggel megunjuk a másikat a jelenlétének hiánya miatt, mivel nem tudunk vele programokat szervezni, vagy nem adatik meg a lehetőségünk arra, hogy a karjaiba boruljunk és eláztassuk a vállát a könnyeinkkel.. de ez már egy másik téma.

Visszatérve a fő tárgyhoz: milyen "ítéletet" kaptam? A többség levegőnek néz, ráadásul félre is ismert! Ez az egész nevetségesnek tűnik, azonban ha mi vagyunk a főszereplői – enyhén kifejezve –, mást jelent. Elszomorító, hogy az esetek többségében kitaszítás történik.