Ahogyan a napraforgó is a fény felé fordul, úgy a hétköznapi ember is a pozitívumok irányába kacsintgat: igyekszik sikerorientált lenni – ezalatt elsősorban a társadalmi normáknak való megfelelésre gondolok –, igyekszik optimistán látni a világot, illetve igyekszik minél kevesebbet beszélni a problémákról is – már-már tabuként kezeli azokat. Vajon mi lehet ennek az oka? A megfelelési kényszer? A média? A haszonlesés? Esetleg valami más?

Önmagában már ez a kijelentés is, miszerint „az ember igyekszik a társadalmi normáknak megfelelni”, a legtöbb esetben kicsapja a biztosítékot, mivel a rögtönzött válasz rá általában ez: „Igen, és? Mi a baj ezzel? Azt hiszed, mindenki úgy gondolkozik, mint anno a gimibe? Nőj már fel b**zod!” Valamiért úgy hangzik ez az egész, mintha bele lenne programozva az emberekbe: gondolják azt – még azokról is, akik még csak ki sem fejtették, hogy mire is utalnak ezzel a tényszerű kijelentéssel –, hogy rossz úton járnak, hibát vétenek el, nincsenek egy szinten a többiekkel, stb. Lehet ezt csűrni-csavarni, de az igazság az, hogyha ez nem is kerül kijelentésre, attól még megfordul a fejekben. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az ember azt veszi mérvadónak, amit a többség tesz. Ennek oka a félelem is lehet, mivel a csoportos tevékenység egyfajta „biztonságérzetet” kelt (vagyis ha hibázok, de mindenki más is hibázik, akkor az nem is olyan nagy vétségツ), de nagyobb valószínűséggel a média tehet erről. Ugyanis a média ad teret ennek a felfogásnak, sőt pártolja is – mint tudjuk, de valamiért mégis figyelmen kívül hagyjuk.

Azonban ne fogjunk mindent a médiára! Nézzünk inkább magunkba. Tudom, nem egyszerű, de cserébe néha irigylésre méltó erényekre is bukkanhatunkツ. Ilyen erény pl. a „balszerencseszűrő” felállítása. Röviden, tömören: ez a metódus a sikerorientáltsághoz kapcsolódik. Lényege, hogy megvetünk mindent, ami számunkra nem sikeres. Sőt, nem csak emiatt vetjük meg, hanem azért is, mert nem hoz hasznot számunkra. Gondoljunk csak bele, mi – mint sikeres, magabiztos, határozott, optimista emberek – nekünk mégis mi szükségünk van a gyenge, bizonytalan, „antisikeres”, pesszimista emberekre? Hiszen józan, paraszti esze mindnyájunknak van: „Biztosan azért járt rájuk a rúd, mert negatívak! Bevonzzák a rosszat, ennyi! Nincs mit ezen taglalni.” – vonjuk a faék-egyszerűségű következtetéseket, majd leszögezzük az imidzsünk féltését is, miszerint nem akarjuk, hogy „lehúzzanak az életről”. De ha ez nem lenne elég érv, akkor azt is muszáj tudatnunk a másikkal, hogy nem vagyunk kukák. Ehhez már csak az irodalmi műveltségünk demonstrálása hiányzik, miszerint tudjuk, mi az a metafora: „Nem vagyunk lelki kukák!”

De mi van akkor, ha ugyanabban a helyzetben vagyunk azokkal, mint akik belénk akartak szemetelni? Mi van akkor, ha emiatt a sikerorientált- és túlzottan optimista felfogásunk csupán egy védelmi mechanizmus, egy álca? Ha ezek a feltételezések beigazolódnak, akkor magyarázatként szolgálnak arról, hogy miért kezeljük tabuként a problémáinkat. Ugyanis nincs önbizalomforrása annak, ha tudatjuk a másikkal, hogy mi is emberből vagyunk – tehát hibázhatunk és nem vagyunk tökéletesekツ.

Egy biztos: mivel a nappalok sem tartanak örökké, ezért ideig-óráig a napraforgó is lehajlik. Az embernek mindig lesznek olyan életszakaszai, amikor a negatívumokban kell turkálnia és ennek a „pozitív mentalitásnak” a hajkurászása, vagy megjátszása feleslegessé válik. Az már más kérdés, hogy ez fel is tűnik-e számára.