Kisgyerekként néha önzetlenül válaszolunk arra a kérdésre, hogy mik az elképzeléseink a jövőről. Ahogyan telik az idő, azzal arányosan csökken a határozottságunk ennek megválaszolására. Mire leketyeg a "kamaszkor", el is fogy. A többség általában fél bevallani ezt, pedig szerintem teljesen normális emberi reakcióról van szó. Pusztán a gyermekkori álomkép átalakul egy felelősségteljesebb gondolatmenetté, ami már egy szűkebb halmaz. Pontosabban akkor szűkebb, hogyha ismerjük magunkat, a szűk jelző pedig itt kivételesen pozitívum.

Önmagunk megismerése ebben a témakörben valójában sokkal nehezebb feladat, mint kiválasztani valamit, amiről azt gondoljuk, hogy közeláll hozzánk. Sokan ott követik el a hibát, hogy a középiskolai tapasztalatokra hivatkoznak, mondván ott megismerkedtem vele, ott jól ment, ott megtetszett. Igen, de ez nem a személyiség ismerete, hanem csak egy hirtelen fellángolás eredménye, amire nem lehet – vagy inkább hiba – alapozni a továbbtanulás kérdésének válaszát. Ugyanis a középiskolában nem feltétlenül kapjuk meg a teljes körű felvilágosítást az adott érdeklődési köreinkről, ezért vagy bebeszéljük magunknak, hogy az a miénk, vagy kételyekkel szorongva jelentkezünk az adott egyetemre, főiskolára. A kisebb-nagyobb pofonokkal pedig később szembesülünk, amikor rájövünk arra, hogy a dolgok sokkal összetettebbek annál, mint amit eddig tapasztaltunk, tanultunk, az "ideális" jövőképünk pedig emiatt roncsolódik. A felsőoktatásban a puzzle bekeretezésével és kiállításával kellene foglalkoznunk, nem annak a kirakásával. Ennek elkerüléséhez erény még a középiskolai tanórán kívüli önképzésekben és/vagy szakkörökben is résztvenni, amiket addig kell keresni, amíg önszántunkból jelentkezünk rá és nem kényszerből, mint pl. a tanári vagy szülői javaslatok hatására. A folyamat több időt vesz igénybe, cserébe megismerjük önmagunknak ezen részét és a valódi, biztos céljainkat is, ezt pedig onnan vesszük észre, hogy az a bizonyos halmaz leszűkül, amiről a bekezdésben szó esett. Ha valaki emiatt megfontolja a halasztás lehetőségét is, az inkább példaértékű, mintsem az, ha valaki már csak divatból, megszokásból tanul tovább.

A felsőoktatási szerepkör már nem egy gimnazista-szintű felelősségvállalás: könnyebb, de ez ne legyen mentség arra, hogy ott találjuk meg a céljainkat! Mert az tényleg időpocsékolás.