Egy véleményt olvashattok, mert úgy gondolom, hogy sokan álomvilágban élnek. Nem tisztem megítélni- és kibeszélni senkit, egyszerű oka van ennek a témának: én is megiszom a levét, a tapasztalataimat pedig szeretném megosztani veletek.
Nem is tudom, hogy az álomvilág kifejezés helytálló-e itt, mert a random álmodozással mindenki maximum magának árt. Inkább egy olyasmi álomvilágra gondolok, ami az érem szebbik, csillogósabb oldalára fókuszál – prosztós hasonlattal élve: lopja, mint a szarka. Mindezt csakis azért, mert csillog.
Az, hogy annak a bizonyos éremnek van egy másik oldala is, az nem mérvadó, mert koszosabb, rondább, kevésbé fénylik. Ha így hever a földön, senki és semmi sem fogja ellopni, észrevenni. Itt jön a csavar: azt se fogja észrevenni, mi van a koszos réteg alatt. Mi van akkor, ha az még szebben csilloghatna a tiszta oldalánál is? Csak le kéne takarítani..
Sokan csak a felszínt kapargatják, a felszínnel vannak elfoglalva. Az ilyen embereknek csakis akkor leszel értékes, ha képmutató vagy. Mire gondolok: pl. előadod, hogy végtelenül kedves vagy. Nem arról van szó, hogy a kedvesség képmutatás, félreértés ne essék! De akármilyen kedves vagy, téged is fel lehet idegesíteni. Csakis azért, mert kedveskedés van vica-versa, a vitákat ettől elkerülni nem lehet. Már ott kibukik a dolog, ha valaki azt hiszi, létezik felhőtlen emberi kapcsolat és sose akar veszekedni, mindezt elvárja a másiktól. Egyrészt, ez egy naiv elképzelés, másrészt, azt se veszi figyelembe, hogy a vita – nem mindig természetesen, de – a tisztelet jele: bizalmat adsz a másiknak, hogy tiszteletből legalább meghallgat és megpróbálja értelmezni, amiről beszélsz. Továbbá tiszteled azért is, mert építő, segítő szándékkal vitatkozol, mindebbe időt- és energiát fektetve. Az lenne tehát a tisztelet, az erkölcsileg hibátlan, tanítani való kapcsolattartás, ha báránybőrbe bújt farkasként nem vállalnánk kockázatokat, mert az jaj, milyen rossz, milyen ijesztő? Az a patent, ha nem teszünk semmit, csak dobálózunk a kedves szavakkal és csillogunk-villogunk? Egyenes arányosság van eközött és a kedvesség között? Az álomvilágban lehet, de a valóságban nem. Nem minden arany, ami fénylik.
Másik példa: van, aki észreveszi, hogy egyszerre többen is, ugyanazt mondhatják, mégis az egyiknek tolerálja, a másiknak nem. A másik mitől fénylik jobban? Pl. attól, hogy régóta ismered és emiatt kivételezel vele? Ezt is képmutatásnak gondolom. Számtalan olyat láttam- és hallottam, amikor valakit helyre tett egy erre 'felhatalmazott' személy azzal kapcsolatban, hogy a haragot kiváltó félnek igazat adott. Mi lehet a különbség? Netán az, hogy az egyik mézes csokorral tárja eléd a tényeket, a másik meg anélkül? Ez ennyire mérvadó lenne? Ettől lesz valakinek 'jobban' igaza? Szomorú. Természetesen nem egy vadidegennel kell összehasonlítani, az más. Habár, még annak is lehet igaza. Ezt viszont hamarabb megértem, ha valaki emiatt válik kevésbé mérvadóvá a másik szemében.
Köszönhető az önjelölt ego trénereknek, az elkényeztetett nevelésnek, a csekély intelligenciának, az előítéletnek és a médiának egyaránt ez az egész jelenség, ami lassan általánossá válik – én legalábbis ezt tapasztalom. A felszínes, legtöbb pozitív interakciót kiváltott dolgokkal haknizni hamarabb értékelni fognak, mert kompatibilisebb egy hamis álomvilággal. Az igazság pedig nem mindig fénylik, de az idő ebben viszont penge: tisztára mossa majd.
